Pillanatok, emlékek, amelyeket örökre magammal viszek

Mindig is tudtam, hogy merni kell álmodozni, nem baj, ha picit messzebbre szárnyalnak a gondolataink, csak soha nem szabad elfelejteni, ha leesünk, és minél magasabbról, annál többet tanulhatunk belőle. Én személy szerint nagyon sokat tanultam. Az élet megtanított rá.

Megtanultam, hogy soha nem szabad semmire sem visszagondolni úgy, hogy azt megbántam. Én nem bántam meg semmit eddigi életem során. Talán csak annyit, hogy túlságosan elnéző voltam bizonyos emberekkel. De ez is én vagyok, nem tagadom. De az is én vagyok, aki nem szégyelli, ha sír. Sokszor a boldogságtól, sokszor a fájdalomtól. Utóbbi alkalmával mindig megálltam egy pillanatra, és rájöttem, ez csak egy újabb feladat az élettől, amit meg kell oldanom.

Meg kellett tanulnom, ne kötődjek annyira emberekhez. Egy idő után, miután elég sokszor a padlóra kerültem, mert odaadtam a bizalmamat, észre kellett vennem, nem ezt érdemlem. Az élet, és a rossz emberek mára már sokkal tapasztaltabbá, és előrelátóbbá formáltak át. Köszönettel tartozom. Az életem megváltozott.

Sokszor azért eszembe jut, hogy akire/akikre én gondoltam nap, mint nap, vajon ő/ők is gondoltak néha rám? Emlékszik/emlékeznek rám? Szerintem igen. Szerintem, ha ők is elmennek, amellett a bizonyos hely mellett, vagy meghallják azt a bizonyos zene számot a TV-ben, mosolyra kerekedik az arcuk. Hiszem, hogy ők is azt gondolják, mint én „Igen ő az, aki megtanított valamire, aki részese volt az életemnek, aki fontos volt, de mára már, csak egy szép emlék, akit magammal viszek örökre. „

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!