Nem tudjuk függetleníteni magunkat mások életétől
Mindannyian a saját szeretetünk csapdájába vagyunk zárva. Sokszor kell megalkudnunk, elengednünk, kompromisszumot kötnünk a szeretet nevében. Ha rossz döntéseket hozunk, rossz kapcsolatok közé keveredünk, ha megrekedünk az életünkben, vagy tönkre tesszük magunkat, mindig szembe találjuk magunkat a környezetünk ítéletével.
A legnehezebb, amikor a szeretteinknek tartozunk felelősséggel, de nem tudunk ennek megfelelni. Azt hisszük, hogy az életünket mi éljük, és a hibáink is a mi sarunk maradhat, ám sokszor észre sem vesszük, hogy milyen hatást generálunk ezzel a szeretteink körében. A szüleinknek végig kell nézniük a küszködéseinket és nem lehet szavuk. Jöhetnek a veszekedések, a dackorszak egy pillanatra felelevenedik, hiszen ez a mi önálló életünk, felnőttek vagyunk, úgy érezzük felelős döntéseket tudunk hozni, így makacsul ellenállunk mindenféle szülői nyomásnak.
Teljesen lényegtelen, hogy épp az életünk legmélyebb gödrét ássuk, és taszigáljuk magunkat a szakadék felé, akkor is makacsul ellenállunk a család tanácsainak. Mert nem látjuk a fától az erdőt. Azt hisszük mindenki csak bele akar szólni felelős döntéseinkbe, megkérdőjelezve ezzel a magunkba vetett hitet, hogy mostantól csak saját sorsunknak kovácsai vagyunk. De sokan így tartunk ellen, közben nem vesszük észre, hogy életünk legnagyobb hibáit kezdjük elkövetni. Nagyon vitatott kérdés az, amikor valaki felelős vagy felelőtlen módon, hirtelen felindulásból elköltözik, és elkezdi eladósítani a lelkét is, hogy a felszínen maradjon.
Sokan tesszük ezt meg nagyon fiatalon. Mert nem tetszik a szülői nyomás, lázadni akarunk, ki akarunk törni a keretek közül, hogy új kereteket alkothassunk saját döntéseinkből. Először fel sem tűnik, hogy közben a téglák közül marjuk ki a kötőanyagot, és szép lassan összeomlik a vár. A mai gazdasági helyzetünkben a megélhetés minden formája kemény küzdelmet igényel. Több munka, sokszor tanulás mellett párhuzamosan, a szabadidőre, szórakozásra elköltött pénz, aztán ott van, hogy enni kell, albérletet vagy hitelt fizetünk és belekerülünk a bűvös körbe. Önmagunk farkát kergetjük folyamatosan és sosem érjük utol magunkat. Felelősségünk köre további átvizsgálást kíván, amikor véletlen, vagy tervezve gyermeket vállalunk. Sajnos nagyon sok helyen tapasztalhatjuk, hogy a fiatalok sokszor minden megfontolás és felkészültség nélkül beleesnek a csapdába, és a legmegfontoltabb döntés – a gyerek felvállalása – vízválasztó módon rányomja a pecsétet az életükre.
Éretlen fejjel, egymás lelki zsarolásának fenntartására gyermeket nemzeni a legmegátalkodottabb női viselkedések egyike. Hiszen itt már a kis játszmáinkba belevonunk egy teljesen ártatlan harmadik szereplőt is, aki később elszenvedője lesz az ingatag lábon álló kapcsolatainknak. Míg ebből a tengerentúlon divatot csinálnak – számtalan tévéműsor szól a fiatal szülők/ anyák viszontagságairól – divatot vagy éppen elrettentést teremtve maguk körül, addig nincs olyan hely a földön, ahol ne lenne ez a „végső megoldás”, hogy mentsük, ami menthető. Nem gondol bele az ember. Nem gondolkozik előre, amikor megelőzésre adná a fejét, később pedig a nő egyedül marad, vagy magához láncol egy férfit olyan érzelmi terror eszközével, amivel mint magát, mint a születendő gyermeket megutáltatja a leendő apával. Nagyon sok formája létezik az ilyen fokú érzelmi zsarolásnak, ez csak egy példa a sok közül, és sajnos elég elterjedt módja a kétségbeesés kifejezésének. Természetesen a kapcsolatban lévő felek nem gondolkodnak előre, hisz aki benne van a konfliktusban, adott helyzetben képtelen tisztán érzékelni a körülötte kialakult helyzetet. Vegyük példának a többi tipikus lecsúszási formát: nem bírjuk az iramot, amit az élet diktál és mindenféle függőségekbe menekülünk.
Leginkább alkoholfogyasztásba, vagy különböző tudatmódosító szerek alkalmazásába menekülünk. Képtelen vagyunk kezelni az egyre nehezedő nyomást, amivel az életünk jár, örökös körforgásba kerülünk a pénzzel kapcsolatos függésben, és elszakad a szál. Nem gondolkozunk, beszűkül a tudatunk, és elkezdjük felaprítani az életünket, mindezt látványosan szeretteink előtt. Lényegtelen, ki milyen szerető vagy nem szerető szülői környezetből érkezik, ez sajnos bárkivel megtörténhet. Mit szólnak ehhez a szülők? Akik megszülték, felnevelték, iskoláztatták, „beruháztak” a jövőjükbe, egész életükben azért gürcölve, hogy a gyermekeiknek egy boldogabb jövőt biztosítsanak, a drága gyermek pedig módszeresen elkezdi felemészteni az értékes kincsét – az életet. Nem gondolnak bele, milyen fájdalmat okoznak ezzel a szüleiknek, mert nekik már mindegy. Ha nem tud segíteni akkor ne szóljon bele, nem? De amikor az ember minden reménye – a mai világban sokszor a sokadik próbálkozás után valamilyen mesterséges módon összehozott – gyermek, fogja magát, és visszadobja a labdát. Hiszen nem mi kértük, hogy a világra hozzanak minket, így azt csinálhatunk az életünkkel, amit akarunk. Továbbra sem vagyunk hajlandóak megérteni, hogy az életünket csupán kölcsönkaptuk, és legyenek a szüleink bármilyenek – mintaértékűek, vagy ugyanúgy idegileg megkeseredtek, mint mi magunk – attól még egyszer elfogadtuk a kihívást, hogy lejövünk ide a földre.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez