Nem elég, hogy velem élsz!
Sokan élnek együtt valakivel csak úgy, ok nélkül, vagyis azért, mert egyszer egymás mellett döntöttek, s ez nem feltétlenül jelent évtizedeket. Van, hogy egy-két év után értetlenül nézünk a másikra, nem értjük, mit keres az illető az életünkben, mi dolgunk vele.
Nem tudom, mi játszik ilyenkor nagyobb szerepet: a tehetetlenség, hogy fogalmunk sincs, mit kezdjünk egy ilyen helyzettel, mert nem tanultuk meg életünk során, vagy a félelem, hogy nem találunk másik lakótársat, aki miatt, ha nem is érezzük őszintén, de legalább azt hazudhatjuk magunknak, hogy nem vagyunk egyedül. De az élet változik, mert ez a természetes rendje. És egyre inkább úgy tűnik, nem engedi meg senkinek, hogy a régi, anyáink által elfogadott sémák szerint élje le az életét. A boldogságra teremtették az embert, nem a puszta túlélésre. Ahhoz pedig az is hozzátartozik, hogy olyan emberrel éljük le az életünket, aki hozzátesz valamit.
- Nem elég, hogy ott van a lakásomban. – mondja az egyik barátnőm. - Nem elég, hogy a világ szemében nem vagyok egyedül, s hogy én magam tényként kezelhetem a helyzetet, hogy él a lakásomban egy férfi. Kénytelen vagyok bevallani magamnak, bár nem tetszik a gondolat, mert olyan kínos foglalkozni vele és belátni, sőt bevallani a tényt is kellemetlen, hogy ez az igazság, de ennyitől én nem tudok boldog lenni. Lehet, hogy nem jó egyedül élni, mármint tényleg, fizikailag egyedül élni, de ez sem jó. Úgy érzem a semmibe megy az időm, értelmetlenül. Csak nézem ezt az embert és azt gondolom, hogy nem tartozik hozzám, hogy nem szeretem, hogy nincs közöm hozzá. Hogy az idő, amit a lakásomban tölt, elvesz tőlem, mert amíg nem mondom ki, hogy ez így nem jó, hogy menjen és keressen magának máshol szállást, addig esélyem sincs arra, hogy össze tudjam szedni a lelkierőm, ki tudjak menni a világba egy másik embert keresni. És fogalmam sincs, hogy miért nem lépek, hogy mire várok. Pedig megkérdezem magamtól, de nem érkezik válasz. Talán arra várok, hogy magától lássa be, hogy ez itt nem a mi közös történetünk, de magától nem fog lépni, ahhoz túl kényelmes számára a helyzet én pedig nem vagyok elég bátor, elég határozott, elég biztos abban, hogy jól fog alakulni az életem, ezért várok. Várok, pedig semmit nem tesz hozzá az életemhez, csak itt van, mellettem. Ez nem élet, ez puszta vegetálás.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez