Nem csak a barátom, a családom voltál
És még így is ígértem, mert hittem, hogy érdemes. Azt mondtam neked, amit akkor is mondtam volna, ha vagy elég tökös elém állni, a szemembe nézni, és megoldást kérni. Azt mondtam, hogy menj, és csináld. Hogy nekem az a legfontosabb, hogy boldog legyél, hogy soha semmit ne kelljen nélkülöznöd miattam. Emlékeztettelek, mi minden áll mögöttünk, hányszor kerültünk kétes helyzetbe, hányszor dönthettünk volna másképpen – és döntöttünk mégis a másik mellett. Tudtam, hogy vinni akarlak, ezért azt mondtam, megvárlak. Hogy remélem, egy napon úgy leszel kapcsolatban, hogy szabad lesz nekem is melléd ülni, a szemedbe nézni, és a benned talált családomat átölelni. Megígértem, mert éreztem, hogy akkora a kettőnk között rejlő lényeg, hogy azért igazán érdemes. Hogy az ezer dolog után, nem ez lesz az a pont, amikor elveszítelek. Lehet, hogy mégis elveszítettelek.
Azt mondtam, megvárlak, de mit mondjak? Azóta is csak bántasz ezzel, azóta is befejezetlen. Már kevésbé hiszek, már képtelen vagyok emlékezni rád és ránk. Már úgy hiszem, hogy van, akit el kell veszíteni, van, aki csak egy kis ideig tarthat az emberrel. Lehet, hogy már el is veszítettelek. És lehet, hogy annyira mégsem sajnálom, mert végül elmúlt a fájdalom. Van, ahova egyedül kell mennem, ahova te nem jöhetsz velem, ahova mára már egy idegen nem tarthat velem. Nem akarlak vissza kapni, egy múltbéli ember ábrándját a jövőmbe rajzolni. Nem szeretnék veled a romok felett sírni, és ott ragadni. De nem felejtettem el a családom, és azt igenis visszavárom. Visszavárom a neked ajándékozott darabom - akárki is legyél majd, amikor visszahozod.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez