Hiszem, hogy a lelke mélyén minden ember tudja, hogy mikor tart az életében ott, ahol tartania kellene. Mindenki érzi, hogy a környezete támogató vagy támadó. Hiszem, hogy a legtöbben tudjuk, milyen lépések vezetnének el a valódi boldogsághoz. De gyakran gyávák vagyunk lépni, és hagyjuk, hogy a lelkünk porladjon, ahelyett, hogy összeszedve a bátorságunkat kitörjünk az álmok nyugtató öleléséből, és megéljük az álmainkat, a vágyainkat.

A legnagyobb hiba, amelyet egy ember elkövethet, ha beletörődik egy olyan sorsba, amely korlátozza a szabad akaratát, a lelke nyugalmát, a boldogságát.

Bármennyire is szeretünk és féltünk valakit, meg kell adni a jogot ahhoz, hogy önmaga fedezze fel, hogy valójában melyik az ő útja. Ne háborgassuk a véleményünkkel, mert az sebet ejt az önértékelésén, az önbecsülésén. Segítsünk, ha elért a szakadék szélére. De ne ráerőltessük a segítségünket, hanem ajánljuk fel azt.

Néha a saját egónk tart minket börtönbe. Próbálunk megfelelni a környezetünknek, mert ettől érezzük magunkat valakinek, kevésbé szerencsétlennek, hiszen ha látjuk, hogy másokhoz sikerült idomulnunk, és látszatra beilleszkednünk, tapsvihart kapunk, és befogadnak. De ha a lelkünk őrjöng, mi értelme ennek? A valódi boldogság az, amikor a lelkünk sugárzik a boldogságtól, amikor minden porcikánkban érezzük, hogy jó helyen vagyunk, hogy megérkeztünk oda, ahová tartozunk. Igen, oda megérkezni sokszor bátorság kell. Főleg, ha azt a helyet egyszer már elhagytuk. De ahol igaz szeretet van, oda visszatérni soha nem lesz megalázó. Mert a szeretet hatalma végtelen.

„Ami elmúlt, nem mindig a múlté. Néha messzire kihat a jövőbe.” /Wass Albert/

• érzések hibák lélekhangok metime24 múlt

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!