Mit mond el rólunk az előző párkapcsolatunk?
Milyen volt az előző házasságunk? Hogyan váltunk el? Egyáltalán képesek voltunk már valaha együtt élni valakivel, letenni a voksunkat egy másik ember mellett? És mit mond el rólunk az a bizonyos másik ember, akit magunk mellé választottunk? Elárul egyáltalán bármit is a személyiségünkről?
Ezek a kérdések vetődtek fel egyik este egy baráti beszélgetés alkalmával, mert felvetette valaki, és róla, ha a volt házastársát veszi alapul az ember, nem sok jót lehetne elmondani. Mivel az ex megbízhatatlan volt, végül nem igazán sikeres ember, a házasságában sem lojális, csak magával törődött, a gyerek sem volt hatással a viselkedésére.
Szóval mit mond el mindez róla, a másik félről, aki egy ilyen embert választott magának társul? Megoszlanak a vélemények, mert hát akkor és ott valamiért létrejött a kapcsolat, úgy jó tizenöt évvel ezelőtt még akár ideális pár is lehettek, s a másik is, akkori mércével mérve ideálisabbnak tűnhetett. De most, hogy túl vannak mindezen, mit gondol majd róla egy új kapcsolat hajnalán egy új ember? Hogy ő egy lúzer? Egy született vesztes? Vagy mit mond el a férfiról a múltja, akiben új lehetőségként gondolkodik? Érett férfi létére sosem élt együtt senkivel, nem házasodott meg, gyereke született valakitől, akivel aztán nem bírták egymással sokáig. Vajon ez lenne ő? Ezek a döntései? Ezek mesélnek róla leginkább? Ezek alapján lehet és kell ítéletet alkotni arról, hogy ő milyen ember? Akár az is kiderülhet róla, hogy egy megbízható ember valójában, csak nem a megfelelő társ került mellé? Vagy igaz a mondás, amit már a saját baráti körömben is tapasztaltam, hogy ahány emberrel élünk együtt, annyiféle énünk jön elő? Hogy az egyik ember mellett üvöltő, verekedő vadállat lehet valaki, s más mellett ugyanaz az ember a világ legbékésebb férje és kiváló családapa?
Tényleg képesek vagyunk a jobb, türelmesebb énünket kihozni magunkból egy számunkra ideálisabb partner mellett, s a másik automatikusan egy másik énünket hozza ki belőlünk? Esetleg változunk az idő előrehaladtával? A sok tapasztalat okosabbá, bölcsebbé tesz minket, s megtanuljuk tényleg értékelni azt, amit kapunk? Nyugodtabbá válunk idővel, türelmesebbé és szerethetőbbé? S képesek leszünk mi magunk is szeretni? Jobban szeretni? Vagy csak ideig-óráig tudunk jobb emberré válni, s aztán egyszer csak előbukkan a valódi lényünk, és újra kényelmessé, követelőzővé, hatalmaskodóvá válik az ember, ha ez a valódi természete?
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez