Miért nincsen kapcsolatom?
Mi a baj velem? Ezt a költői kérdést rendszerint akkor tesszük fel, ha a kapcsolataink sorra kudarcba fulladnak, és mivel más alternatívát, magyarázatot nem találunk a helyzetre, így magunkat jelöljük meg hibaforrásként.
Ez pedig abszolút elfogadhatatlan felfogás, amellyel mártír szerepbe nyomjuk a saját lelkünket, így alakítva ki egy abszurd világot magunk körül, amelyben szépen lassan elveszítjük az önbizalmunkat, amelyben az értékeinket elhomályosítjuk.
Ha egy kapcsolat vagy viszony véget ér, abban mind a két félnek szerepe van. Van, hogy az egyik, vagy másik fél többet hibázik, de a lényeg, hogy éppen úgy, ahogyan a kezdethez mindketten kellettünk, a történet végén is mindketten főszerepet kapunk.
Nyilván a gyászidőszakban még nehezen fogadjuk el a veszteséget, majd ahogyan szépen lassan kezdjük feldolgozni az életünk nagy drámáját, ráeszmélünk sok olyan momentumra, amelyeket önmagunk hibájaként jelölünk meg. Ezek miatt viszont nem ostorozhatjuk magunkat egész életünkben. Jó, ha látjuk a saját hibáinkat, mert akkor azon tudunk dolgozni, javítani, és ügyelni arra, hogy ezt a következő kapcsolatba már ne vigyük bele.
A szerelem az élet értelme. Legalábbis sokan így gondoljuk. Szerelem nélkül azt hittem, éppen olyan lehetetlen élni, mint levegő nélkül. Mostanra rájöttem, hogy jobb egyedül, mint egy semerre nem vezető szerelmi kapcsolatban. És bár a szerelem valóban fontos része az ember életének, de amíg az nem érkezik meg tiszta formában, addig is van lehetőség felfedezni, hogy mit tartogat számunkra a világ.
Az, hogy nincs párkapcsolatban az ember lánya, az még nem azt jelenti, hogy kötött kardigánban kellene otthon üldögélni, és sóvárogni a nagybetűs érzések után, beletemetkezve az önsajnálatba. Ugyan! Hahó, a barátok, a család ott vannak, készen arra, hogy programok színes garmadáját éljék meg velünk, egyelőre pártában maradt szeretnivaló bájos kis szinglikkel. Plusz, otthon a négy fal között elég kevés az esélye annak, hogy a herceg betoppanjon az életünkbe.
Tény, hogy esténként a magány elborítja a testünket, a lelkünket, hogy jó volna valakihez hozzábújni, jó volna, ha valakihez kiskifliként bekucorodhatnánk. Ha a nap végén elmondhatnánk a szívszerelmünknek, mi minden történt velünk. De erre nem jó egy akárki. Az összebújás csak akkor adja meg az igazi élményt, ha a szerelem meleg kötelékében történik meg mindez. Egy szerelemmentes kapcsolat ezt nem tudja megadni. Néhány hónapig izgalmas egy új test, aztán ha az nem az igaz szerelem, akkor szépen lassan hiányérzetünk támad. Elkezd zavarni a mellettünk szuszogó test illata, nem értjük miért fekszünk a szívünk számára idegen test mellett. És onnantól indul a lavina. Érezzük, hogy bennünk van a hiba, ami nem is hiba, egyszerűen csak egy meg nem született érzést próbáltunk a színpadra vinni. Bár sejtettük, hogy az előadás eleve kudarcra van ítélve.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez