Mi vagy te?
Járok az utcán. Nagydarab, rongyokba bugyolált, fekete arcú, idős nő ül a parkban egy padon, és kiabál. Szitkok, gúnyok repkednek az arra tévedt emberekre. Közelebb érek, megcsap az izzadtság és alkohol kettős szagtánca.
Belenézek a nő arcába, tekintetünk találkozik. Elnémul egy pillanatra. Nem szór rám kegyetlen szavakat. Legszívesebben megkérdezném:
Mi vagy te?
De hagyom. Mert látom: egy őrültségig megtört, elfáradt ember.
Egy hatalmas üzletben vizslatom a polcokat. Egy totyogó kisgyermek már hangol a fellépésre. Az elején szívszorító, majd az erőltetett sírástól idegesítő hangorkánra mindenki felfigyel. A totyogó pici emberke leül, majd elnyúlik a földön, toporzékol, nem bánja ki nézi, ki nem, csak zúdítja a vásárló tömegre kicsi világának fájdalmát.
Megkérdezném:
Mi vagy te?
De látom. Kimerült, puha ágyára, bájos játékaira vágyó ördögfióka.
A buszon ülök, velem szemben egy csinos tinilány gyűlölettel méreget. Talán láttam már őt, de nem ismerem. Játszani kezdek, kedvesen visszanézek, mosolygok. A taktika nem vált be, csak még jobban meggyűlölt. Felhúzta a tetovált szemöldökét, és lesújtó pillantást küldött felém. Nem foglalkozom vele, előkotorom a táskámból az aktuális úti könyvem, és olvasok. Leszállok. Ő is leszáll.
Szívesen megkérdezném:
Mi vagy te?
De tudom. A sértődött kamasz.
Az irodai folyosón szembetalálkozom a Nővel. Csak nézem, és nem tudom, mit gondol, mit tervez a gonosz fejében. Nem foglalkozom vele, azzal sem, hogy éppen milyen történetekkel tett terítékre kicsi gyárában a szalagra. Közelebb jön hozzám, minden szava léleksimogató. Dicséri a munkám, a ruhám, a gyűrűm. Aztán később hallom, kritizálja a munkám, a ruhám, a gyűrűm. Félmosolyra húzom a szám, majd felszínre tör a kuncogás.
Elgondolkodom egy pillanatra, bátorságot gyűjtök, és elindulok feléje, hogy megkérdezzem:
Mi vagy te?
De megállok, és nem szólok.
Hiszen tudom. Egy velejéig romlott polírozott roncs. Fárasztó lehet így élni.
A busz sofőrje kedvesen bókol, kicsit el is hiszem amit mond. Próbálom megfejteni, miért is pazarolja rám a szép szavakat.
Kicsit megrémülök, beleszédülök a naivság hálójába, és remegve megkérdezném:
Mi vagy te?
De tudom, csak egy nagyképű alak, akinek soha nem volt mersze igazi férfiként viselkednie. Önértékelését hibásan növeli. A szándékai a tisztességtől távoliak.
Hazaérek, hozzábújok a kedvesemhez. Hosszú perceken keresztül csak ölelem. Ő csókol, és én hagyom, hogy szeretgessen. S közben elfelejtek mindent, ami rossz.
Talán meg kellene kérdeznem:
Mi vagy te?
De felesleges. Legfőbb értelme az életemnek.
Szilágyi Edina
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez