Az önbizalom is kétfejű-, illetve kétélű fegyver: teljesen másmilyen személyiségi részünket helyezzük előtérbe a nyilvánosság előtt, mint mondjuk a családunk és a barátaink előtt. De ez például, hogy mennyire vagyunk hajlandók megnyílni egy társaságban, az attól is függ, hogy milyen energiák uralkodnak abban az adott csoportban. Az energiára való érzékenység és figyelés pedig azt hiszem, hogy egyenesen arányos lesz azzal, hogy az önismeretünkkel hogyan haladunk… illetve, hogy mennyire és hogyan foglalkozunk a saját traumáinkkal. Az önismeret hogyan függ össze a traumákkal, és vajon a trauma hány százalékban befolyásolja az önismeretünk helyes irányát?

A trauma - legyen bármilyen -, mi vagyunk. Az önismeret szintén. De hogyan lesznek képesek egymás mellett élni, egymást fejleszteni? Mikor válik az önismeret őszintévé, igazivá, 100%-san mentesen minden manírtól és álarc viseléstől? 

Amikor ráébredek, hogy ugyanazt kezdem érezni, amit egykor egy adott társaságban, akkor ösztönszerűen ijedek meg és rezzenek össze. Amikor rádöbbenek arra, hogy valójában nem emlékszem az elmúlt heteimre, hónapjaimra, hogy hogyan kerültem az egyik állapotból egy harmadikba, még jobban pánik tör rám, pedig eddig én voltam az, aki nyugtatgatta az embereket, hogy ne ijedjenek meg és bivalyerősek minden akadály legyőzéséhez. Hogy a pánikroham hátterében mindig áll valami erősebb cselekedet, ami rosszabb - bár relatív mi számít rossznak -, traumához vezet. Hogy mindig a mélyre kell ásni s megfigyelni, milyen szituáció váltja ki a pánikrohamot, illetve hogy milyen érzések azok, amik éppen aktuálisan hozzátartoznak. Mikor volt először az a pillanat, amikor elkezdtük magunkat ennyire feszülten érezni? Kik vettek minket körbe akkor? Volt valami erősebb helyzet vagy mondat, amitől bestresszeltünk, és ha igen, akkor mihez, illetve kihez volt köthető? 

Marie Aubert legújabb könyvében, az Igazából nem ilyen vagyokban számomra ez, vagyis a hasonló traumafeldolgozás kerül központba: hogy például akár egy család egyes tagjai hogyan éltek meg egy válást. Megismerjük a saját belső küzdelmeiket, és az írónő a lehető legjobban rávilágít arra, hogy mindenkinek vannak démonaik, csak nem mindenki rakja ki a kirakatba, nem mindenki beszél róla. Vagy nem úgy beszél róla, ahogy lehet, hogy a másik fél elvárná tőle. A könyv minden egyes szereplő nézőpontját bemutatja: egy-egy fejezet egy-egy adott szereplő szemszögéből íródott meg, és pont ettől érzi azt az olvasó - legalábbis én -, hogy nem mellbevágó, hogy nem akarom letenni, hogy ehhez kapcsolódni tudok. Mert kapcsolódni tudunk a bántalmazásokhoz, a másmilyen világokhoz, a csalódáshoz, az áruláshoz, az érzelmek kimutatásához és ki nem mutatásához. Mert kapcsolódni tudunk a családi problémákhoz: független attól, hogy a mi családunk milyen. 

De igaz az a mondás, hogy beszélni mindig könnyebb, mint megfogadni vagy meg is tenni a saját magunk által hangoztatott megnyugtató szavakat. Vajon miért egyszerűbb beszélni, mint cselekedni? Vajon miért könnyebb az elméletet követni s betartani, mint a gyakorlatot? Közben pedig miért hajtogatjuk azt, hogy a gyakorlat emberei vagyunk, amikor valójában inkább az elmélet szakavatói lehetnénk? 

• body shaming gyerekkori trauma könyv marie aubert önismeret pszichológia scolar kiadó trauma traumafeldolgozás Varga Maja

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!