Megvadult kutyák
Nagyon rossz kislány voltam. Mindenhová felmásztam. Mindenhonnan leestem. Mindig kísérleteztem a határaimmal. Mindig elszöktem, mindig veszélybe kevertem magam. De mindig csodáltam az életet.
Sokáig hittem, hogy baj van velem. Aztán mikor tízéves lehettem, a szomszéd néni miközben fent ragadtam az almafáján és nem tudtam lejönni, ezt mondta nekem: Kicsi szívem! Benned csodás egyvelege van a jónak és a rossznak, tökéletes! Maradj mindig ilyen!
Onnantól nem aggódtam többé azon, hogy mit gondolnak rólam az emberek és elkezdtem őket is máshogy figyelni. Aztán egy napon egy elhagyatott telken találtunk egy kutyust, aki beeset a kiszáradt kútba. Nem tudtam lemászni hozzá, mert még kicsi voltam hozzá ezért szóltunk a szomszéd bácsinak. Ő meg jött egy nagy létrával meg kötéllel. Lemászott a kutyushoz és próbálta megközelíteni. Ki tudja mióta lehetett ott, morgott és vicsorított. A bácsi segíteni ment le hozzá, de ő nagyon ellenséges volt. Ahogy felé nyúlt a kutya megharapta. A bácsi meg nem is törődött vele. Nem mondta neki, hogy rossz vagy és hiába ellenkezett, rákötötte a kötélre, majd kimászott és felhúzta. Véres kézzel. Sok évig éltek együtt, a bácsi haláláig.
Akkor ott két dolgon gondolkodtam. Miért nem mondta neki, hogy rossz vagy? És miért harapta meg a kutya pont azt, aki a segítségére sietett?
Azóta sokszor találkozom ezzel a két dologgal a munkámban és az emberi kapcsolataimban. Azt tapasztalom, hogy a jó és a rossz esszenciája valóban megtalálható bennünk és igazából a legnagyobb meghasonlást pont az okozza, hogy ezt nem akarjuk elfogadni, illetve a környezetünk megítél minket, elvárja, hogy a szokások szerint legyünk jók, engedelmesek és megfelelőek. Hogy kiérdemeljük a szeretetet.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez