Már a kapcsolat elején belemarunk a másikba
Azt hiszem, sok párkapcsolatnak a félelem vet véget, vagy az is lehet, hogy ez az oka annak, hogy sok kapcsolat létre sem jön. Mert félelemmel teli világban élünk. Mindenki fél valamitől. Féltjük megosztani, amink van, féltjük az otthonunkat, a pénzünket, az időnket, a nyugalmunkat, felelősséget sem szívesen vállalunk, és félünk megnyílni a másik előtt. Félünk kimutatni az érzelmeinket, megmutatni a korábbi kapcsolatban elszenvedett sebeinket, s félünk meggyógyítani azokat.
Már a kapcsolat legelején felmérjük a másikat: Mennyire veszélyes a számunkra? Mennyire sérülhetünk a vele való kapcsolatban? Mennyire kell már a nulladik pillanatban hatalmi pozícióba kerülnünk ahhoz, hogy a végén – valamiért mindig azt feltételezzük, hogy vége lesz, talán mégsem hiszünk az igaziban? – nyertesként, egy karcolás nélkül távozzunk. Felmérjük a helyzetet, s nem bízván a véletlenben, belemarunk a másikba, csak úgy, a biztonság kedvéért, nehogy fájdalmat tudjon okozni később - egy kicsit elébe megyünk a dolgoknak. Aztán várunk, nagyképűen, mint aki félvállról veszi a dolgokat, mint akit az egész egy cseppet sem érdekel, mint aki soha nem is akart semmit. Nem is tudom, mire: hogy a másik vérző sebbel fut majd utánunk? Hogy annyira fontosak vagyunk már most, a kapcsolat előtt, hogy ezzel a szíven szúrással együtt is kellünk, vagy azzal együtt igazán? Pedig nem. Ilyenkor inkább fogja magát az ember, és odébbáll. Aztán egyre gyakrabban, egyre több hasonló találkozás után döntünk úgy, hogy inkább nem próbáljuk meg újra. Egyrészt nem tesszük ki magunkat még egy csalódásnak, másrészt egyre kevésbé vagyunk nyitottak újabb fájdalmakra, harmadrészt: ki kíváncsi erre a gyáva viselkedésre a másik fél részéről?
Merthogy az. Gyáva dolog, ha jobban félünk attól, hogy fájdalmat okoz a másik, mint arra vágyni, hogy boldogok legyünk, hogy kockáztassunk, és nyitni merjünk a másik felé. Nem várjuk meg, hogy “kapcsolaton kívül kerüljünk”, inkább kizárjuk magunkat! Alacsony önbecsülésre vall, kevés önbizalomra és az életbe vetett bizalom hiányába. Már előre feladjuk, mert látjuk, hogy ehhez kevesek leszünk, előbb-utóbb fény derül vélt és valós hibáinkra, arra, hogy nem vagyunk tökéletesek és a másik csalódni fog bennünk. Nem hiszünk magunkban, és nem akarjuk megerőltetni magunkat. Mi van, ha elbukunk? Előre feladjuk. Így mindketten vesztesek maradunk.
Agatha Seymour
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez