Látástól kilátástalanságig
Amikor az iskolapadban még nagy erőkkel tanultam a történelmet, illetve azt, amit történelem címszó alatt írtak a tankönyvek, mindig érdekelt, hogy milyen lehetett fizikálisan is átélni azokat az eseményeket, amiket nekünk összefoglaltak cirka két bekezdésben. És tessék, borítékolhatom, hogy ezekről a hónapokról majd megemlékeznek, illetve szót ejtenek, és majd lesznek jól átlátható összefüggések. Ha lesz olyan, aki egyszer az igazat olvashatja azokról az eseményekről, melyeket hónapok óta átél a jelen, akkor azt be kell vallanom, irigylem. Őrülten érdekelne a nagyobb kép, az, amit innen, a közepéről látni képtelenség.
Amikor először mondták, hogy semmi nem lesz már olyan, nem hogy ugyanolyan, nem akartam beadni a derekam. Pedig mondták: minden megváltozik, meglásd! És az egy dolog, hogy újra szabhatjuk a terveinket, hogy mi választjuk meg a reakcióinkat, egyelőre úgy tűnik, nincsenek fix körülmények.
Egyszerűen túl nagy az az ismeretlen tényező, amivel számolni kell. Persze eddig is volt ismeretlen az egyenletünkben, sőt, eddig is bővelkedtünk benne. De talán miénk volt az illúzió, hogy igenis tervezhetünk szabadon, álmodhatunk nagyot, és a megvalósítás előtt nem állnak megmászhatatlan akadályok. Nos, ez az illúzió most szertefoszlott. Nincs rálátásunk, se beleszólásunk: ahogy fütyülnek, úgy táncolunk. És tény, hogy a szabadon repkedő lelkünk már nem győzi soká a korlátoltságot. Unjuk a kilátástalanságot, hiányoljuk a bizonyosságot, gyászoljuk a szabadságot. Valaki mondja meg, hogy mikor zárhatjuk le ezt az időszakot!
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez