Harminchoz közel erősödik a társadalmi nyomás
Mostanra mindennapossá váltak az eljegyzési, esküvős és babás posztok az üzenőfalon. Az ismerőseim többsége már házas, valaki nem is az első babáját várja, és ha egyik státusz sem igaz rá, akkor bizonyára valakinek a jegyese. Na, most ebben a helyzetben érezze magát egy húszas évei végén, harmincas évei elején járó nő igazán nyeregben! Ez az írás azoknak szól, akik érett nő létükre gyakran dacolnak a felnőtt szereppel, és úgy érzik, képtelenek úgy gondolkodni, hogy az a szociális elvárásoknak megfeleljen.
Kislánykoromban én is másképp képzeltem. Biztos voltam benne, hogy ha elvégzem az egyetemet, férjhez megyek, és még bőven harminc alatt anyuka leszek. Nem éppen így történt. Valami sohasem stimmelt. Az idő előrehaladtával egyre több olyan tényezővel szembesülök, ami jócskán megnehezíti a döntéseimet, és csak tovább hátráltat a fejlődésben.
Először is ott az anyagi helyzet. Mire az egyetemről kiröppenve megtalálod azt az állást, amiben jól érzed magad, és ahonnan egyáltalán érdemes szülési szabadságra menned, szaladnak az évek. Aztán ott van a kivel kérdése. Nem tartozom azon szerencsések táborába, aki a gyermekkori, tinikori szerelme mellett állapodott meg, és akiknek az életében minden úgy történt, ahogyan a Disney mesékben. Számtalan tapasztalattal a hátam mögött már nem olyan egyszerű bensőséges kapcsolatot kialakítani az ellenkező nemmel. Ilyenkor a falak már állnak, először dózerolni kell, majd kiásni az alapot, és csak utána építkezhetsz. És ki az a társ, aki tényleg alkalmas lenne a hűséges, odaadó férj-, és apaszerepre? Állítólag ezt érzi az ember. És mi van, ha mégsem, és túlságosan nagy döntésnek érezzük majd a gyermekvállalást és a férjhez menetelt?
Végül ott van az önzőség kérdése. Vajon vagyok-e annyira érett, hogy lemondjak azokról a dolgokról, amiket szeretek, és amikre sokszor még úgysincs időm, hogy senkiért sem tartozom felelősséggel. Apropó felelősség: nálam még egy cserepes bazsalikom sem marad életben!
Hiába a sok-sok de, amiben biztos vagyok, hogy nem érdemes várni a tökéletes körülményekre. A környezetemben élők egy része kevésbé racionálisan, inkább pusztán érzelmektől vezérelve vágott neki a nagybetűs, felnőtt létnek, és habár sok minden szólt az anyaság-apaság ellen, mégsem estek kétségbe, és véleményem szerint ők a legvagányabb szülők, akiket csak ismerek. Teljesen igaz az az elcsépelt közhely, hogy az életet sokkal inkább élni, mint álmodni kell, mert miközben a pontosan megtervezett életrajzodat szövögeted, megfeledkezel arról, ami igazán fontos; ezek pedig az élmények. Élményeket pedig csak úgy szerezhetsz, ha fejest mersz ugrani az ismeretlenbe, mert miután eléred a vizet, úgyis ráérzel majd arra, hogyan evickélj benne, és érj szárazföldet.
Amikor a jövőmön gondolkodom, időnként elfog a bizonytalanság. Ugye jól döntök majd? Ugye boldog, szeretettel teli, és kiegyensúlyozott lesz az életem? Ugye érett leszek egyszer majd az anyaszerepre? Majd újból és újból elhessegetem a kétségeimet és arra gondolok, hogy talán a nők többsége ugyanígy érez, érzett, csak nem várta meg, hogy úrrá legyen rajta ez az ördögi kétely. Egyelőre viszont marad a biztos alapok megteremtése, mert hiszem, hogy a sors majd idővel útba igazít, merre kell mennem.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez