Ha vártál tíz évet, kibírsz még egy kicsit?
Nem értem magam, és nem értek másokat sem, ha az időről van szó. Gyakran halogatjuk a dolgok megtételét. Millió kifogásunk akad: ráér még, nem sürgős, úgysem oldunk meg vele semmit, esetleg: nincs erőnk változtatni rajta, vagy épp lehet, hogy azzal áltatjuk magunkat, hogy nincs szükségünk változásra, a dolgok úgy vannak jól, ahogy vannak. És az is előfordul, hogy mint a strucc a homokba dugjuk a fejünket, jelezvén: nem vagyunk hajlandóak tudomást venni a bajról.
Mintha megállna körülöttünk az idő, mintha az lenne a helyzet legjobb megoldása, hogy biztonságos helyre, a szőnyeg alá söpörjük a tényeket, vigyázunk rájuk és arra is, nehogy valami történjen. Aztán az élet közbeszól, és egy könnyed mozdulattal kisöpri a problémát a szőnyeg alól: szembesít vele, és olyan helyzetbe hoz, amit nem lehet tovább halogatni. Lépni kell, mert a továbblépés az összes fájdalmával is kevésbé kínos, mint a maradás. És ekkor kiderül, hogy mégiscsak képesek vagyunk változtatni a helyzeten. Kiderül, hogy tulajdonképpen gyorsak és hatékonyak vagyunk. Sőt, felbátorodva a hirtelen szerzett önbizalomtól - mert természetesen nagyon magabiztosak leszünk ettől a lépéstől - egyik másodpercről a másikra mindent akarunk. Mert akkor és ott, az új helyzetben ráeszmélünk, hogy elszaladt az idő! Elment tíz év, és nem csináltunk semmit, csak vártunk a csodára. S annak friss tudatában, hogy nincs több vesztegetni való időnk, mindenkit sürgetni kezdünk magunk körül. Többé nem érünk rá semmire, gyorsan-gyorsan mindenki tegye a dolgát, segítsen elrendezni, amit eddig elodáztunk. Mindent akarunk, mégpedig azonnal. Mindenki lépjen, tegye a dolgát, segítsen rendezni a dolgokat, amelyeket elodáztunk az elmúlt tíz évben, mert a behoznánk a lemaradásunkat még a hónapban, vagy ha lehet a héten. Szóval iparkodjon mindenki, vegye fel az új ritmust, érezze az idő sürgetését, próbáljuk a többieket nyomás alá helyezni. Aztán egyszer csak megszólal valaki: - Ha tíz évig ráért, nem tudsz várni még egy kicsit? Mondjuk egy órát? S mi ott állunk, a kérdéstől földbe gyökerező lábbal és nincs válaszunk, mert mit lehet erre mondani? Hogy igen, igen, volt egy-két dolog, amit jobban is csinálhattunk volna az elmúlt években, de most már minden más lesz, és az volna ideális, ha az élet és benne mindenki most már a mi ritmusunk szerint működne. Ha az emberek észrevennénk, hogy változtunk, rögtön reagálnának rá, és velünk tartanának.
Valamiért nyerő helyzetben mindig azt hisszük, hogy a világ közepe vagyunk, hogy mindenki, az egész világ értünk van, csak azt nem látjuk, hogy ugyanez a fantasztius egyéniség lakik bennünk gyengébb pilanatainkban is.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez