Ülök a párkányon. Gondolataim kavarognak, mint a kezemben tartott kávé, előttem a napi lista, a szerep fejben eljátszva, ahogy szememben visszatükröződnek a felkelő nap fényei, próbálván életet lehelni megfáradt, kifakult tekintetembe. Hiába teszem jól a dolgom, lelkem arra a pillanatra vár, mikor letehet minden terhet, amit eddig cipelt. Levetném álarcaimat és szabadon mutatnám meg világnak az arcom, de itt nincs szabadság. Elvek vannak. Egy hozzám hasonló korú, alkatú, életszínvonalú, iskolázottságú és testi vonásokkal rendelkező személynek csakis ilyen meg ilyen élete lehet.
Nincs kivétel, nincs szerepcsere és ha mégis lelépek a színpadról visszaadva az életnek a főszerepet, valaki mindig visszatuszkol, hiszen ezt gyakoroltam, erre készültem. Kezeimet átmelegíti a forró kávé, de a lelkemig sosem hatol el. Mindig érzem, hogy azt a pontot várom, amikor minden reakció és interakció nélkül felfedem azt, aki vagyok, és nyugodtan megpihenhetek, megengedetten szívhatom magamba egy szabad világ lélegzetét. Várok, mint ma reggel is. Az idő csak távolodik, magával viszi szépnek hitt emlékeimet, és a kihagyott álmok és lehetőségek sorát. Én pedig felállok és elmegyek innen.
Leteszem eléd terheimet, nem óhajtok megfelelni neked. Levetett ruhám mellé teszem álarcaimat is, válassz közülük ma melyik kell neked. Elhagytam a tervezetetek lapjait, félbehagyom saját terveimet is. Leteszem mellé a diplomám, a képesítésem, a leleteim és a zárójelentésem is. Ossz és szorozz belőle, határozd meg törvényeiddel ki vagyok, ki lehetek. Kezedbe adom lakásom kulcsát, nézz be otthonomba, fedezd fel, hiszen mindig is szerettél volna, a kapukon túl jutni. Itt vannak az írásaim, könyveim, alkoss és fogadd be mindazt mit tőlem kaptál. Mögöttem már csak az elhagyott világ meglepő robaja, ahogy súgnak mögöttem miért zártam ki magam a világból, vetettem el a szabályokat, tettem le súlyaimat és miért merek ilyen szabadon itt járni köztetek. Én elmentem. Utánam jöhet szélvihar, süvíthet a fületekbe a hiány, itt hagytam mindent magamból, ami rám emlékeztet benneteket, mindarra amilyennek gondoltok.
Aki innen tovább sétál azt nem ismeritek – élőbb és valódibb, mint valaha, levetett álarcokkal és letaszítva magáról az elvárások súlyát. Marad a jelen pillanat egy összesűrűsödött pontban, ahogy beszívom a levegőt és új világra ébredek. Majd ha ismét jönnek a keretek és a civilizált világ oltárához kell érjek, hogy felvegyem a következő tervet, mit a kezembe készen tesztek, akkor majd nézek, tűrök, engedek. Majd felállok, és elmegyek innen… itt marad az üres kávéscsésze a párkányon, a forró kávém gőzének maradékával, melyet eltűntet a mindent beragyogó reggeli fény, mely beáramlik az ablakon, felkutatva távolodó árnyékomat, melyet a szobám padlóján még egy pillanatig meglel.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez