Minden, kvázi hamar befutott, jól kitalált zenei ötlettel feltört zenekar számára elérkezik ez a rettegett pillanat. Nem folytatható már az eddigi jól bevált irány, frissíteni kell, de merre? Az Arctic Monkey a rockosabb, teltebb hangzás felé fordul, de egyelőre bizony hiányzik onnan az a bizonyos, keményebb rockos tapasztalat. A kisfiús imidzsük mellé belefért a könnyed, energikus soft rock, de talán még korai volt nekik ez a váltás.
Mindenesetre a számok számos új, nagyon is meghatározó ötletet tartalmaznak. Külön kiemelném e kategóriában -persze kövezzetek meg - a Crying Lightning-ot, a sötét hangulatú Dangerous Animals-t, vagy a szinte James Bond betétdalnak írt Potion Approaching-t.
A srácok komolyan gondolták az imázsváltást, vagy csak simán nagyon unták már az indies lazaságot. Szerencséje az új albumnak, hogy most sem kell hiányolnunk a teljesen logikátlan zenei ötleteket, a hirtelen, szinte semmibevesző befejezéseket. Eklatáns példája ennek a Fire and the thud. A Cornerstone-t nyugodtan el lehetne akár a hatvanas években is adni, tökéletesen beleférne, ha még létezne, a Calipso/Calypso rádió és Dombóvári Gábor címlistájába. A szintén igen - saját magukhoz képest persze - darkosra sikeredett Dance Little Liar egyben akár spagetti westernbe is beférne, dohánytrágó Clint Eastwooddal, és jó sok ördögszekérrel. A Pretty Visitors viszont vagy lemaradt a korábbi korongokról, vagy csak valaki felpiszkálta őket (mondjuk a producer). Ekkor jegyezte meg honlapunk állandóan nemesen becézett (miért nincs ez már kész) informatikusa, hogy "na végre valami szám"...
Ezután azonban ismét visszatérnek a "lagymatag lötyire", ahogyan az infós kolléga mélyérzékkel megállapította. Vájtfülűeknek ismerős lehet a Red Right Hand, hiszen ez Nick Cave and The Bad Seets munkája 1994-ből. Majmék továbbra is szívesen nyúlnak mások zenei munkái után, igazából most se rontották el, pedig Nick Cave-be már sok zenekarnak beletört a bicskája.
A srácok láthatólag hirtelen nem tudták mit kezdjenek magukkal. Sokan fogják mondani, hogy sótlan, erőtlen az album. Persze a mihez képest a lényeges, hiszen nem lehet mindig 120%-on pörögni. Így maradt a belassítás, biztos szerelmesek a srácok. Dörzsöld a tenyered, a következő albumot a szakítások határozzák meg...
