Egyre több ilyen tartalmú írást olvasok, és nők százai, ezrei lájkolják és osszák meg őket – tehát látszik a téma népszerűsége és aktualitása. Alapvetően azzal, hogy ennyi nő tud azonosulni ezzel a képpel semmi baj nincs. Ott már viszont nekem egyértelműen kilóg a lóláb, amikor valaki úton-útfélen ezt bizonygatja.

Először is: amikor valaki egyre jobban megéli lényének intenzitását és azt is egyre inkább szabadon megengedi magának, hogy ezt kimutassa, akkor nyilvánvalóan ez szúrja azok szemét, akik még korlátok és elfojtások között élnek. Igazából már azzal is megbotránkozást tudsz kelteni bizonyos helyeken, ha szívből teli torokból, vidáman felnevetsz. Sokszor, ha kedvesen vagy viccesen hozzászólsz idegen emberekhez úgy néznek rád, mint valami ufóra…arról nem is beszélve, amit én mostanában jósorsomban istennek hála tapasztaltam: ha egy pár nyilvánosan megcsókolja egymást bizony emberek igen ferdén tudnak nézni. Mintha a kedvesség, gyengédség és összetartozás kinyilvánítása valami szörnyű dolog volna…

Egy szó, mint száz: társadalmilag akkor vagy elfogadott, ha boldogtalanságot sugárzol magadból, kimutatod, hogy számodra (is) milyen nehéz és terhes dolog az élet, de te küzdesz, bármennyire szenvedsz is közben. Ha valaki ebből kilóg, akkor sokszor megbotránkoztatja a körülötte élőket. A boldogság irritálja a boldogtalanokat. Ilyenkor valóban azt tapasztalod, hogy jön feléd az ellenállás és az ítéletek. Azonban, ha valóban lényed intenzitását éled, akkor ezek az ítéletek nem zavarnak. Átengeded magadon őket, mert nem érintenek meg. Te köszönöd, jól vagy.

Ha azonban valaki arra érez folyamatos késztetést, hogy állandóan közölje a világgal, hogy ő mennyire baromira leszarja mások véleményét, mert senki sem lehet olyan vagány és cool, mint ő, és folyamatosan  lebiggyesztett szájjal mutatja fel középső ujját a világnak. Én ott mindig egy megrettent kisgyereket látok a vagány álarc mögött, aki halálra van rémülve attól, hogy nem felel meg és teli van kisebbrendűségi érzéssel. Számomra nyilvánvaló, hogy kétségbeesetten vágyik arra, hogy elfogadják és elismerjék. Az a nő, aki állandóan bizonygatja a különlegességét, vadságát, és azt, hogy mennyire nem érdekli a férfiak véleménye, sőt az egész hímnemet egyfajta felsőbbrendű lekezeléssel kezeli, nem akar mást, mint a félelmét eltakarni.  Fél a férfiaktól, fél az érzelmektől, fél a kötődéstől. Ez a túlzott vagány, nemtörődöm reakció nem több, mint egyfajta önvédelmi mechanizmus, önféltés.

„Nem engedlek közel, mert kevés vagy hozzám” sugallja, de voltaképp az van mögötte, hogy „nem engedlek közel, pedig iszonyatosan vágyom rád…de félek, hogy megsebezel, ezért inkább elüldözlek…”

• érzések félelmek nők önismeret párkapcsolat

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!