Egy igazi téli mese
Ez a 91 éve megesett igaz történet hősiességről, kitartásról, önfeláldozásról, minden emberi és állati képességet felülmúló erőfeszítésről, és a diadalról szól, mely húsz hajtónak és mintegy százötven szánhúzó kutyának köszönhető, s mely egy végzetes diftériajárványt előzött meg a XX. század első negyedében, Alaszkában. Végső soron pedig - a sajtóvisszhangnak köszönhetően - a védőoltások mind szélesebb körben való elterjedéséhez is hozzájárult.
A két fokkal az Északi-sarkkör alatt, a Seward-félsziget déli partján elhelyezkedő Nome egykor Alaszka legnagyobb városa volt; a XX. század első évtizedében mintegy 12.500 fős lakosságát az aranyláznak köszönhette, mely azonban 1925-re alig ezerötszáz főre olvadt; egyharmaduk bennszülött inuit, két harmaduk pedig európai származású telepes volt. Az időjárási körülmények pedig általában meglehetősen zordak errefelé, melyek – főleg télen – megnehezítették a közlekedést és a szállítást. A Seward-félsziget déli partjának kikötője novembertől júliusig befagy, s mivel a légi közlekedés csak a harmincas évektől indult meg rendszeresen, az egyetlen megoldást a posta kutyaszánjai által használt Iditarod útvonal jelentette. Ez az 1510 kilométer hosszú nyomvonal a déli Kenai-félszigeten található Seward városát kötötte össze Noméval. Igaz ugyan, hogy az Alaszkán kívülről érkező árut Sewardból az állam közepén fekvő Nenanáig (676 km) vonattal eljuttatták, de onnan már valóban csak kutyaszánok segítségével lehetett bármit is tovább szállítani, ez pedig további 1085 kilométeres távot jelentett, melyet átlagosan 25 nap alatt lehetett teljesíte
ni.1925 januárjában, a tél kellős közepén diftériajárvány jelei mutatkoztak az aprócska nyugat-alaszkai város, Nome közelében; az első beteg egy két éves inuit kisfiú volt, azonban a környék egyetlen orvosa, Curtis Welch az esetet még mandulagyulladásnak diagnosztizálta. A hónap során újabb megbetegedések és halálozások történtek, de az orvos csak az ötödik-hatodik páciensnél tudta biztosan beazonosítani a diftéria nyilvánvaló tüneteit. Bár Nome egyetlen kórházában is volt torokgyík elleni szérum, ez azonban még a nyár folyamán elvesztette szavatosságát, s bár időben megrendelték, az újabb oltóanyag a tél beálltáig nem érkezett meg a város kikötőjébe. A doktor összehívatta a városi tanácsot, ahol bejelentette, hogy legalább egymillió egységnyi oltóanyagra enne szükség, hogy megakadályozzák a járvány továbbterjedését, és elrendelték a karantént. Január 22-én táviratban értesítették az összes nagyobb alaszkai várost, valamint Washingtont a közegészségügyi vészhelyzetről, és jelezték igényüket a szükséges oltóanyagok sürgős beszerzésére, melyet azonban kizárólag postai úton, azaz kutyaszánok váltójával lehetett eljuttatni Noméba. A szérum nélkül a halálozási arány a 100%-ot is elérte volna, azaz egész Alaszka lakossága veszélyeztetett volt.
Az egészségügyi bizottságnak, illetve a postának rövid idő alatt kellett megszerveznie a szérum Noméba való eljuttatását, melyre két opció kínálkozott: a gyorsabb, de bizonytalanabb légi szállítás, illetve a hosszabb, nem kevésbé veszélyes, de biztosabb kutyaszán-váltós megoldás. Végül – mivel a korabeli repülés még meglehetősen gyerekcipőben járt – az utóbbi mellett döntöttek. A rendelkezésre álló oltóanyagot vonaton Nenanába indították, hogy onnan végül kutyaszánon tegye meg a rettenetesen viszontagságos utat, lehetőleg minél gyorsabban. Az időjárás sem kedvezett; a sarkvidék felől érkező magas nyomású légtömegek miatt az elmúlt húsz év leghidegebb tele tombolt Alaszka felett, a belső területeken -45 °C-ot mértek, melyet nehezített az erős szél, a hóakadályok, és a megrövidült nappalok. Ilyen körülmények között indult útnak a váltó első tagja, „Wild Bill” Shannon január 27-én, este 9 órakor a kilenc kilogrammos csomaggal. Shannon szánját tapasztalatlan kutyák húzták, mégis, az egyik leghosszabb (84 km) távot ő tette meg Tolovanáig. A -45 °C-os hőmérséklet tovább zuhant, a hajtó a szán mellett futott, hogy ne hűljön ki, de így is hipotermiás állapotban, arcán fagyási sérülésekkel érkezett meg éjjel 3-kor Mintóba. A hőmérséklet ekkor már -52 °C volt. Rövid pihenő, és a szérum felmelegítése után folytatta útját. Shannon összesen négy kutyát vesztett a küldetés során.
Tőle a félig atabaszk indián származású Edgar Kallands vette át a csomagot másnap délelőtt 11-kor, aki előző nap már 113 kilométert megtett, ugyanis – teljesen feleslegesen – előbb Mintóba, majd onnan Tolovanába küldték vissza. Kallands-nek egy 50 kilométeres távot kellett megtennie a -49 °C-os hidegben Manley Hot Springs-ig, ahol forró vizet kellett a kezére önteni, hogy el tudja engedni a szánt. Január 30-án, hajnali 3-kor a váltó tízedik tagja, George Nollner adta át a szérumot Charlie Evans-nek, aki ismét -52 °C-os fagyban volt kénytelen folytatni az utat. Az ő útja sem volt egyszerű: egy olyan helyen kellett átkelnie a folyón, ahol a víz feltörte a jeget, ráadásul a sűrű köd miatt a látási körülmények is rosszak voltak, Evans kénytelen volt teljesen vezérkutyáira hagyatkozni, de elfelejtette rájuk feladni a nyúlbőr lágyékvédőt, így olyan súlyos fagyási sérüléseket szenvedtek, hogy elpusztultak. A Nulatóig hátralévő úton maga irányította a szánt. Bár eddig sem volt kevésbé viszontagságos az út, a neheze még csak ez után következett. A váltó legtapasztaltabb tagjának, a Noméból érkező, norvég származású Leonhard Seppalának Shaktoolikban kellett volna átvenni a szérumot, de az idő közben megváltoztatott tervek és az információáramlás nehézkessége miatt kérdéses volt, hogy odaér-e? Nem ért oda.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez