A táska
Egy nő számára a Férfi és a Táska kardinális kérdés. Kiválasztásuk, illetve hozzánk kerülésük analógiája így komoly hasonlatosságot mutat. Bár ehhez a felismeréshez emberi kapcsolatokon keresztül vezetett az út, táskákkal elbeszélve sokkal érthetőbb.
Kezdetben vala az iskolatáska, melyet nem mi választunk. Tanulmányaink során jobb és rosszabb darabok kísérnek bennünket nap mint nap, még olyan is akad köztük, amit megszeretünk. De semmi komoly. Középiskolában már előfordulhat, hogy mi választunk táskát. Egészen ritka esetben lehet ez egy életre szóló – bár ekkor minden beszerzést annak értékelünk -, de a bölcs szülők pontosan tudják, hogy sok táskát kell még megvizsgálnunk ahhoz, hogy egyáltalán felismerjük saját igényeinket, megtalálva az Igazit. Persze aki csak a funkciót keresi, alacsony szinten megfogalmazott igénnyel hamarabb talál megoldást. Ha viszont elhagyjuk a szükség határát, már kiesik egy rakás lehetőség: nájlonzacsi, brandingelt szalagfüles papírtáska, tucatműbőr 2000 alatt stb. Mert ilyenkor már érzelmi alapon keressük a megoldást, és lássuk be, egy ilyen kínos darabba azért nem lehet beleszeretni. Milyen táskát keresünk százas IQ fölött, értékelhető EQ esetén átlagos egzisztenciával? Ha reálisan nézzük, egyszerre csak egy táskával járunk. Nem praktikus állandóan ki-be pakolni, egyszerűbb bepetézni egybe, amiben szépen kialakul a komfort: tampon, parfüm, törlőkendő, csokoládé, rágógumi, körömreszelő, gyors sminkkészlet és társaik, ami miatt már nem érhet minket meglepetés. De ezeket mi helyezzük bele, nem a táska tulajdonsága. Tehát rájövünk, hogy igazából EGY táskát keresünk, A Táskát, ami jól illeszkedik a legtöbb élethelyzetünkhöz funkcionálisan és megjelenésében is (az alkalmi táskák kategóriájára itt nem térünk ki). Ez talán a legnehezebb feladat. Mert az egyiknek a formája jó, a másiknak a mérete, a harmadiknak a színe, a negyediknek a beosztása stb, de egyik sem az igazi. Sokszor bevállaljuk, de később rájövünk, hogy másikra van szükség.
Régóta keresgéltem táskát, miután a jól bevált, mindennapi darabom egyszercsak váratlanul megadta magát. Persze voltak kisebb hibái, de szerettem, nem vettem észre az avulását sem, hiszen velem együtt korosodott. De el kellett fogadnom, hogy már nem javítható, és másik táska után kell néznem. Így is szép volt tőle, hogy kibírta velem ezt a 17 évet, számtalan élményt és kalandot, hurcolt cumisüveget és gyászjelentést, befizetetlen csekkeket és fentről jövő csodasegélyt, munkát és munkanélküliséget. Az életem része volt. Köszönet érte. De elhagyott, így kétségbeesetten kerestem valamit, amivel pótólhatom. Mert ilyen lelkiállapotban nem ringathatjuk magunkat abba az illúzióba, hogy majd pont most találjuk meg az Igazit. Barátaim mondták, hogy higgyem el, nem KELL minden áron valamit beszerezni, meg tudom oldani ezt másképp is, de én mindenképpen akartam egy táskát, már úgy éreztem, hogy bármilyet, csak legyen, mert táska nélkül félember vagyok. Hónapok teltek el, amikor egyszercsak a Sors utamba tolt egyet. Hát nem pont ilyenre gondoltam, de úgy éreztem, megfontolandó. Egy márkás sporttáska volt. De én nem vagyok egy sporttáskás típus. Egyre többet nézegettem, tapogattam, de azon túl, hogy nem volt a stílusom, semmi kivetnivalót nem találtam rajta. Eljött az idő, hogy felpróbáljam. Tökéletes volt. Az enyém lett.
De valahogy mindig eltűnt rejtélyes módon. És ha szükségem lett volna rá, akkor nem találtam. Utána egyszercsak megint ott volt a helyén. Nem értettem először, hogy mi történt, de rájöttem: ez nem csak az én táskám. Amikor valaki éppen nem viseli az oldalán, akkor megkaphatom. Egy kicsit. Na nem akkor, amikor én akarom. Szerettem volna vele utazni, elmenni uszodába, szaunába, síelni - hiszen mégiscsak erre találták ki. De nem volt meg. Néhány vacsora, egy-egy rövid funkcionális együttlét és óriási ígéretek – ez volt a mi közös életünk, ami mindig valami jóval kecsegtetett, de soha nem történt meg. Csalódtam benne. Hiába tetszett nekem, és tudtam volna a stílusunk közti különbség ellenére is elképzelni vele a jövőt, másokat sokkal jobban szolgált, mint engem. Belefáradtam. Szomorúan vettem tudomásul, hogy tovább kell keresgélnem, ha nem akarok több fájdalmat és hazugságot magamnak erről a táskáról. A sporttáskák nem tudnak veszíteni, ahogy megérzik, hogy le akarják cserélni őket, azonnal ott teremnek. Hirtelen mindig rendelkezésre állnának. Fülüket behúzva már képesek lennének színházi táskának is látszani, de nem szabad nekik bedőlni, csak sportból teszik. Mindig nekik kell a dobogó tetején állni.
Nem adtam fel hát a kutatást. Az interneten ráakadtam egy hirdetésre. Nem volt kép a termékről, de a leírás alapján olyan nekem való. Miért ne – gondoltam, és kifejeztem érdeklődésemet. Készségesen jöttek a 10 pontos válaszok, majd egy kis kép. Egy Louis Vuitton táska volt. Tökéletes. Mindig erre vágytam, csak nem hittem el, hogy nekem egyszer lehet ilyen. Ez a táska mindent tud. Meg kell néznem, meg kell érintenem, bár az árát még nem tudom, de akarom. Minden ruhámhoz és élethelyzetemhez megy, igazán minőségi darab. Persze nem mindenkinek tetszik a maga klasszikus, karakteres megjelenésével, vannak, akik csak a státusz-szimbólumot látják benne, de én A Táskát. Egy stílusos, értékes, örök darabot. Amihez fell kell öltöznöm, össze kell szednem és ki kell húznom magam. Méltón önmagamhoz és hozzá. Egyeztetett időpontban megjelentem, mert egy ilyen terméket nem lehet mindig csak úgy megnézi, és nekem is kevés az időm. Már messziről észrevettem, pedig csak a hátulját láttam. Egy kicsit nagyobb volt, mint amire gondoltam – de Ő volt. Végülis mit kezdenék egy kistáskával, a hónom alá csapnám, és örökké elégedetlen lennék vele, mert nem férnének el benne a dolgaim. Ez a méret viszont képes befogadni a munkámmal járó nem kevés matériát, ami mindig velem van, az egyetlen 1997-es naplót, amibe a verseimet írom, a különböző füzeteimet, melyek a többi verbális megnyilvánulásaim hordozzák, az álmaimat, azt a nem diszkrét de kreatív kuplerájt, ami én vagyok, és a tárcám, amit Nórától kaptam, és csak most tudatosult, hogy az is Vuitton. Azt is szerettem az első pillanattól fogva. Távolságtartóan szemléltük egymás, a Táska és én. Nem vetette rám magát a polcról – korábbi tapasztalataimmal ellentétben. Bár szerettem volna, mégis jólesett így. Minőségi megfigyelés volt. Képzeletben már be is rendeztem, éreztem, ahogy nevel majd a rendre, mert egy ilyen darabnál odafigyelnék, hogy a használt papírzsebkendő és a cigaretta celofánja ne heverjen szanaszét. És ha megkapom Karácsonyra, mert nem kérek mást, akkor nagyon fogok vigyázni rá. Soha nem hagyom a kocsiban, mindig figyelek, nehogy valaki ellopja tőlem nyereségvágyból. Mert úgy gondolom, hogy ilyen táska nincs több. Lehet más, lehet szebb, lehet olcsóbb és drágább, de ilyet, ami ennyire illik hozzám, még nem láttam. Hosszas keresés után talán megtaláltam.
A boldogság oka pedig nem egyszerűen a birtoklás, hanem a hit megerősödése, amit a sekélyes árudömpingben, hosszas keresésünk mélypontjain veszni látunk. Hogy létezik ilyen. Van remény.
Széki Gabriella
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez