A magányosság köt össze
Nemrég moziban voltam egy barátnőmmel, nőkről szóló filmet néztünk: gondoltuk, jól fogunk szórakozni, nagyokat nevetünk majd, és kellemesen, feltöltődve távozunk a moziból. Ehelyett a film alatt tulajdonképpen sokkot kaptam, és szorongva, ijedten jöttem ki a teremből.
Nők, barátnők, megannyi női sors! Ahány nő, annyiféle, s mikor összejönnek, hogy megbeszéljék életük ügyes-bajos dolgait, tulajdonképpen megosztják a magányukat egymással. Mert legyen szó házasságban élő nőről, szeretőről, sikeres üzletasszonyról, leszbikusról, szingliről, mindannyian ugyanazt keresték a lelki közösségben: egy helyet, ahol megértik őket, ahol meghallgatják a gondolataikat, ahol fontosak lehetnek, ahol számít, mit éreznek, mit gondolnak, milyen gondjaik, milyen álmaik vannak. Ahol megoszthatják a magányukat, merthogy mindannyian a magánnyal küzdöttek, és a valódi megosztás, a figyelem, a szeretet hiányával. Másnap ahogy sétáltam az utcán, figyeltem a nőket. Nem láttam egy igazán boldog arcot, egy magabiztos járást, testtartást, nem láttam azt a bátorságot, azt a tüzet a nők szemében, ami a nők igazi ismertetőjele, amitől egy nő igazán nő – legalábbis az én olvasatomban. Magányosak vagyunk a filmvásznon és az életben egyaránt. Dolgozunk, gyereket nevelünk, a családunkról gondoskodunk, vagy egyedül élünk, s olykor összefutunk a barátainkkal, de úgy látom, egyik verziót sem találjuk igazán szerencsés megoldásnak. Nincs kivel megosztani az életünket, az élményeinket, hiányzik a belső harmónia belőlünk, nem vagyunk kibékülve magunkkal.
Kilátástalanság, azt hiszem ez látszik leginkább a nők tekintetében, a félelem a jövőtől, a jelentől és a múlttól egyaránt. Nehezen értelmezem a látottakat: talán feladták a küzdelmet, a reményt? Pedig szükség van a hitre, arra, hogy kézbe vegyük a dolgokat, akkor is, ha senki sem bátorít, ha senki nem hisz bennünk. Még mindig azt hiszem, sőt, egyre inkább tudom, hogy a mi kezünkben van a világ sorsa. Hogy nekünk kell megrázni magunkat, leválasztani magunkról minden káros, negatív beidegződést. Újrarajzolni a határokat, az elvárásokat, kitartóan és következetesen, egy pillanatra se veszíteni szem elől a célt. Menni fog. Tudom, hogy menni fog. Csak egy kicsit emelni kellene az önbecsülésünkön, az önbizalmunkon, a magunkba vetett hitünkön. Önerőből újjá kellene születnünk.
Agatha Seymour
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez